Ha a világ mese volna
- Részletek
- Utolsó frissítés: 2012. december 17. hétfő, 20:59
Talán mese is. Hiszen gyermekkorunktól fogva álmodozunk, várjuk a hófehér paripán ránk találó herceget, s mélyen hisszük, hogy valami olyasmi birtokában vagyunk (varázspálca vagy mi), amellyel képesek vagyunk túljárni a gonosz kis ördögfiúk, boszorkányok eszén.
A mese simogató érintése kell a lelkünknek. S a múlt héten a mesehallgatás bõségében fürdõzhettünk. Habot kavart az élmény, csiklandozott, legfõképpen a hasunkat masszírozta át a nevetés.
Egy jeles napon, november 28-án a Vécsey János Kollégium mesemondó versenyt szervezett, amelyen két tanulónk, Katona Emília és Pop Cristina-Larisa vett részt. Emília Nuridsány László egyik alkotásával vérbeli állatpert idézett meg a hallgatóság elõtt, elõadását a 8-9-10. évfolyamos kategóriában I. helyezéssel jutalmazta a zsûri. Larisa meséjével mintha csak víztükörbe tekintettünk volna. Az emberi butaság és gyarlóság karikírozása volt Larisa elõadása, amellyel III. helyezést ért el.
A zsûri hosszasan értékelte a hallottakat. Kitért az élményközpontúság erejével történõ elõadásmódra, a helyes hangképzésre, a hangszínnel történõ merész játékmódra, s annak fontosságára, hogy a mesélõ mosolya újabb lendületet, élményt ad a történetet befogadóknak.
A mese értéke mára megváltozott. Hallgatásuk egykor nem a gyermekek kiváltsága volt, mára viszont kiváltságos lett az, aki hallhatja, akinek még mesélnek. Világunk lelki tisztaságát darabokra törte Andersen Hókirálynõjének gonosz manója, sok ember szívébe, szemébe beletörte a hamis látás, az eltévelyedés porszemnyi szilánkjait. Vajon visszafordítható-e a folyamat? Vajon vannak, lesznek-e még Gerdák, akik küzdenek a torz képek ellen, s kiragadják a meghasonlottság szilánkjait?
Mert mi is a mese?
Hamuban sült pogácsa, melyet tarisznyába téve egykor szüleink vállunkra akasztottak, hogy harapva a hol még meleg, hol már szikkadt pogácsából járjuk azt a mesét, ahol megküzdünk a háromfejû sárkánnyal, találkozunk óriásokkal, átszeljük a végtelennek hitt óceánt. Ha ez a tarisznya ott himbálózik a vándorbot végén, a szél kedvezõ, s jó úton haladunk.
A mese simogató érintése kell a lelkünknek. S a múlt héten a mesehallgatás bõségében fürdõzhettünk. Habot kavart az élmény, csiklandozott, legfõképpen a hasunkat masszírozta át a nevetés.
Egy jeles napon, november 28-án a Vécsey János Kollégium mesemondó versenyt szervezett, amelyen két tanulónk, Katona Emília és Pop Cristina-Larisa vett részt. Emília Nuridsány László egyik alkotásával vérbeli állatpert idézett meg a hallgatóság elõtt, elõadását a 8-9-10. évfolyamos kategóriában I. helyezéssel jutalmazta a zsûri. Larisa meséjével mintha csak víztükörbe tekintettünk volna. Az emberi butaság és gyarlóság karikírozása volt Larisa elõadása, amellyel III. helyezést ért el.
A zsûri hosszasan értékelte a hallottakat. Kitért az élményközpontúság erejével történõ elõadásmódra, a helyes hangképzésre, a hangszínnel történõ merész játékmódra, s annak fontosságára, hogy a mesélõ mosolya újabb lendületet, élményt ad a történetet befogadóknak.
A mese értéke mára megváltozott. Hallgatásuk egykor nem a gyermekek kiváltsága volt, mára viszont kiváltságos lett az, aki hallhatja, akinek még mesélnek. Világunk lelki tisztaságát darabokra törte Andersen Hókirálynõjének gonosz manója, sok ember szívébe, szemébe beletörte a hamis látás, az eltévelyedés porszemnyi szilánkjait. Vajon visszafordítható-e a folyamat? Vajon vannak, lesznek-e még Gerdák, akik küzdenek a torz képek ellen, s kiragadják a meghasonlottság szilánkjait?
Mert mi is a mese?
Hamuban sült pogácsa, melyet tarisznyába téve egykor szüleink vállunkra akasztottak, hogy harapva a hol még meleg, hol már szikkadt pogácsából járjuk azt a mesét, ahol megküzdünk a háromfejû sárkánnyal, találkozunk óriásokkal, átszeljük a végtelennek hitt óceánt. Ha ez a tarisznya ott himbálózik a vándorbot végén, a szél kedvezõ, s jó úton haladunk.
Nincs tehát titok vagy tanács. Csak tudnunk kell haladni a mese keltette lábnyomok után.
Gergye Szilvia
nevelõtanár
nevelõtanár