Április 19-én ismét kopogtak (no, meg idillien botladoztak) a fekete kiscipõk a Duna-parti kövezeten, hogy a Nemzeti Színház bérletének keretében megtekintsük Fejes Endre, Jó estét nyár, jó estét szerelem! címû elõadását.

Kiöltözve és tavaszt szippantva hangolódtunk a szerelmes nyárra, a Presser Gábor készítette zenei alapokra. Vártunk szerelmet, szívet pezsdítõ zenei harmóniát szöveg, történet és dallam között. No, ez nem is csoda a csivitelõ áprilisban, amikor a szerelem él, pezsdül, csókot int a metrón fel- és leszállóknak, az iskolapadban két Ady-vers között el-elmerengõ diákoknak.

A színpadon rögtön felhangzanak az elsõ dallamok: „Jó estét nyár, jó estét szerelem!”, belép a darab fõszereplõje, szoknyák csábítója, Viktor Edman. Az elsõ felvonásból még keveset értünk: hõsünk csak töri a magyart, a pénzt Pongrácz uram módjára szórja, s ez éppen elég a lányoknak, akik elalélva zuhannak a görögnek kikiáltott sármõr karjába, no, meg ágyába. A férjvadász hölgyeknek imponál Viktor lezsersége, nagyvilági életmódja. A második felvonásra leleplezõdik minden. Viktor nem más, mint egy szegény gyári munkás, aki perspektíva híján a fantázia világába menekül, s kettõs életet játszik. Hazudik magának egy világot, de a hazug karmok túl szorosan tapadnak kisszerû életéhez, míg végül lehetetlenné válik a kilépés, a változtatás. Viktor beleszeret az egyik lányba, aki elõtt felfedné valódi létét, azonban a játszma visszafordíthatatlanná válik, s tragédiába torkollik.

A Viktort szemmel tartó feketeruhás férfi mint az élet jó és rossz oldalát mérlegre tevõ metaforikus alak jelenik meg. Néz, ritkán szól, csak jelenlétével figyelmeztet, s billenti a mérleg serpenyõjét a kisszerûségbõl elvágyódás irányába. De kiléphetünk-e önnön létünkbõl? Hazudhatunk-e magunknak következmények nélkül egy másik életet? A kinyitott esernyõ óriási áldozatok árán fújható felfelé, de erõ hiányában –, vagy mert hat vele szemben egy másik –, úgyis leesik, és megtépázva ér földet. Valami más után vágyódni, az élet velejárója. De hinni azt, hogy küzdelem nélkül elérhetõ a vágyott „szép új világ”, gyilkos és öngyilkos gondolat.

A darab végére a refrén is egyre vészjóslóbb; sejteti a tett tragédiáját, a megkerülhetetlent. Szembesülni a másik szájából kimondott igazsággal, tébolyító. Viktornál a név nem kötelez; „gyõzelme” a bukás, az elbukás, a szeretett lány meggyilkolása. A lány megölése beismertette vele hibáját (tehát mégis van gyõzelem), de nem tudott felülkerekedni az észhez térítõ igazságon (bukás).

Házi feladatként a darab ízlelgetését kaptuk. S míg fülünkbe cseng a refrén, töprengünk életünkön, s tükröt tartva magunk elé mérlegelünk, hogy mit, miért, s vajon jól-e.

Gergye Szilvia
nevelõtanár