megplepően friss és szélesen mosolygó kollégisták jönnek velem szembe az utcán. Nézem is őket s elgondolkozom, hogy vajon miért mennek ezek a gyerekek ilyen boldogan az iskolába. Aztán, amikor már szinte gyanakodni kezdenék, jön a felismerés: de hát hiszen ők sem iskolába nem mennek, sem pedig iskolát nem kerülnek (mint ahogy én sem munkakerülni jöttem hajnalok hajnalán Szentendréről), hanem kirándulni jönnek. Csak épp valószínűleg nekik nem lesz elég a hideg ebéd, s jobbnak látták inkább kislisszolni a napi betevőért még indulás előtt.

Reggel nyolcra már mind a negyvennégy résztvevő a tanárokkal együtt már legalább 10 perce toporog egyik lábáról a másikra ugrálva a reggeli hidegben. A busz meg persze ugyanúgy dugóba kerül, mint minden rendes busz ebben a városban. De mi kitartunk, s fél kilenc fele már kifele igyekszünk a városból az M0-n.

Hipp-hopp, oda is érünk, s bár egyesek minden nagyobb, kéményes épület láttán felkapták eddig a fejüket, meglepetten vesszük tudomásul, hogy Paks legtöbb iparüűzési adót fizető cége, a Paksi Atmerőmű épülete nem is olyan nagyon nagyon impozáns. Persze a feketeleves, a sok gyaloglás rendezett, kettes sorokban a több mint ezer négyzetméteres üzemi területen csak ezután következik...

A bejáratnál elsétálhattunk a világhíráű tudósok (Wigner Jenő, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Hevesy György) mellszobrai között, s a Látogató Központba belépve szívélyes fogadtatásban részesültünk: miután a kabátunkat felakasztottuk, az idegenvezetőnk röviden elmondta a látogatás programját. Bemutatta nekünk az emlékérmével és kétforintosokkal működő emblémapréselő készüléket is, amelytől a kiállítás megtekintésének kezdetekor még mindig alig lehetett elcsalogatni a kollégistákat vagy tanárainkat, hiszen sokan akartak Paksi Atmerőmű feliratú, ovális kétforintost hazavinni.

A Látogató Központban berendezett kiállításon szemléletes képet kaphattunk az atomerőmű működéséről, s ezen kívül megismerkedhettünk az atomerőművek típusaival s földrajzi helyzetükkel a világban, megtudhattuk, s egyesek ki is próbálhatták, hogy milyen mennyiségű emberi energiakifejtés szükséges például ahhoz, hogy az általa megtermelt árammal akár csak egy porszívót lehessen működtetni. A kiállítás szervezőinek érdekes ötlete a „bizalom képernyője”, ahol számítógép monitorokra kivetítetten bárki betekinthet az erőmű belsejébe, megtudhatja, hogy mi történik abban a pillanatban a vezénylőteremben, az atomreaktor csarnokában, vagy a villamos energiát előállító generátorok környékén. A kiállítás anyagai közt maketteken, rajzokon, fotókon és konkrét tárgyi minták segítségével láthattunk valóságos méretű üzemanyag és szabályozó elemeket, képet kaphattunk a megengedett és a szervezet számára még nem káros sugárzásmennyiségekről, illetve arról, hogy bizonyos mennyiségű természetes és mesterséges sugárzás (gondoljunk csak a régebben árusított, foszforeszkáló pontocskákkal ellátott számlapú órákra például) szinte folyamatosan ér bennünket. Elhangzott az is, hogy az atomerőműben mérhető sugárzás a megengedett szint alatt van, beleértve a reaktorcsarnokot is, tehát a sugárzó mosolyon kívül egyéb, nagyobb mennyiségű sugárhatásnak a látogatók sincsenek kitéve. A kiállításon animáció segítségével mutatták be a reaktorok és a turbinák működését, s jól látszott, illetve az idegenveztő elmondásából kiemelkedett, hogy a reaktor maga és az abban lévő üzemanyag kazetták mennyire biztonságosan el vannak zárva a külvilágtól. Szóba került a kiégett üzemanyag kazetták tárolásának majd azt követően végső elhelyezésének problematikája is, és elhangzott, hogy a kérdés egylőre ideiglenes tárhellyel Pakson megoldott, de a kiégett fűtőelemek végleges nyughelyéről még javában folynak a tárgyalások, s a megoldás még nem született meg. Idegenvezetőnk a környezetvédelem jegyében említést tett az alternatív energiaforrásokról is, a kollégisták maguk kapcsolhatták be a napelemek áramkörét és figyelhették az eredményt.

A Paksi Ateomerőműben tett látogatásunk második szakaszában bemehettünk az atomerőmű üzemi területére, ahol egyórás séta során, szakavatott idegenveztő kíséretével jártuk végig a legérdekesebb részlegeket. Az erre a célra épített üvegezett folyosókról tekinthettük meg a működő atomreaktorokat, illetve azoknak csak a gondosan lezárt tetejét, az átrakógépet, a pihentető tartályt, a vezénylőtermet, és a hatalmas méretű turbina-generátoregységeket. Komoly biztonsági őrök és rendezett kettes sor ide vagy oda, a társaság felének sikerült így is eltévednie az épület egy részében (mi jóval több lépcsőt is mászhattunk vezeklésül), s a komolyság is addig tartott, amíg mindenki fejére rá nem került a piros védősisak, fülünkbe pedig a videozöld színű füldugók.

Érdekes volt látni a vezérlőtermet, elképzelni, hogy mekkora felelősség hárul az ott dolgozó néhány, igen nagy tudású és tapasztalt szakemberre. Rácsodálkozhattunk arra is, hogy az üzemi területen dolgozóknak hány és hány vizsgán kell időről időre megfelelniük, s hogy még a takarítók sem minden „atombiztos” előképzettség nélkül végzik munkájukat. Meghallgathattuk, hogy hány és hány ember megfeszített figyelmet idgénylő munkájára van szükség ahhoz, hogy az ország energiaszükségletének 40 százalékát adó Paksi Atmerőmű működése biztonságos és zavartalan legyen.

Az egyik legszemléletesebb és az atomenergia-termelés biztonságosságát legjobban bemutató beállítás a Látogató Központban található. A kiállítás legelején az atomerőmű makettjét egy akvárium egészíti ki, amely, a szemléltetőeszköz kitalálója szerint a Duna medrét hivatott bemutatni a benne úszkáló halfajtákkal együtt. Az erőmű hűtővizét ugyanis a folyóból nyerik, és az idegenveztő elmondása szerint mindössze kb. egy fokos hőmérsékletváltzozással engedik vissza azt a halak közé, úgy, hogy az erőmjűben sugárzás hatásának a maximálisan lehetséges sugárzásvédelemnek köszönhetően nincs kitéve.

Az üzemi látogatás végeztével akinek kedve volt, újra végignézhette a kiállítást, torlódás nélkül is lehetőség volt a beállítások, makettek és animációk megtekintésére, végre végig lehetett olvasni minden feliratot, és persze olyanok is akadtak szép számmal, akiknek még volt egy-két kétforintosa, úgyhogy az emblémapréselés is folytatódhatott.

A kiállítás megtekintését követően buszra szállt az elcsigázott csapat, s visszaindultunk Budapestre. Az egyéni vélemények azt tükrözik, hogy a kollégisták nagy többségének tetszett, amit látott, s összességében véve elégedetten tértek haza szilenciumi-tanulni.

Az egyetlen, amit szinte mindenki sérelmezett, az volt, hogy nem volt szabadprogram.

Hja, kérem, ez nem az a kirándulás...

Kovács Réka,

2008. március 12, szerda, reggel 07:15.