s megnéztük egyik tanulónk, Sorbán Andrea szárnyainak bontogatását egy amatõr színtársulatban, a Fészek színházban.
 
Mert bizony, kell egy fészek, nekünk, neked, mindannyiunknak. Egy család, egy kis közösség, mely befogad, s átkarol. Egy Vörösmarty hon. Hun? Hát itt, Európa szívében, a Kárpát-medence ölelésében.
Szóval a szurkolótábor bevette magát a ringbe, ahol sokszor visszafojtva nevettünk, hogy ne zavarjuk a darab Fanniját, a kollégium Andiját.

Adva van 7 fiatal, akik hõs kutyaszimattal kiderítenék, s színpadra vinnék a magyarok eredettörténetét. Néhol maró gúnnyal keverednek a nagy nyelvtörténeti oknyomozások/botladozások; a hun-magyar rokonság, a török kérdés, az egyiptomiaktól való származástörténet. Hogy kik is vagyunk, s hová tartunk. Hogy van-e élet itt, a Kárpátok ölelésében, vagy életbe kell hogy lépjen az X-aktás szállóige; a csakis „odaát”.
Aztán még egy pofon, nekünk, magyaroknak, – az élet adta és igazolta, – hogy mi széthúzunk, nincs összetartás, egybefonódás. Egy újabb fõhajtás Petõfi és Kölcsey elõtt, amikor a rendezõi káosz elõl menekülve kiderül, a színház ajtaja zárva, így a társulat kénytelen együtt maradni, s tovább próbálni, bemutatni, hogy hun is vagyunk. Együtt kell dolgozni, s együvé kell válni. Ginné meg tonikká lenni. Szóval gintonikká, mely hol összeköt, hol szétszaggat. Agyat, embert, cselekvést.

S végül a nagy kérdés: mivé is legyünk, s azt hol tegyük. Vajon itt, az árpádi bölcsõben?

A Fészekben cseperedik egy madár. Szárnyait bontogatja, hogy repülni tudjon. S ki próbálgat, majdan magasságokat jár be.
A kollégiumban cseperedik sok diák…

Gergye Szilvia
nevelõtanár