S itt van, végre elérkezett az az ünnep, melyet annyi szív vár. Remélve, bizakodva, sokszor türelmetlenül, toporzékolva. A kollégista bizony toporzékolva. Várja, hogy a suliban kicsengessenek, az évben utoljára, s hazavárja már a készülõ bejgli illata, az anya nyitva felejtett karja.
        December 20-án a kollégium apraja-nagyja izgatott készülõdésben égett. Nemcsak az épületet, de a szíveket is ráhangoltuk az ünnepekre, hisz a szeretet, az egymás iránti odaadás bennünk van. Néha megfeledkezünk róla, de ott van a párnánk mélyén, a sarokba dobva, a szekrényben a ruhák között. Ilyenkor karácsonykor mindenki párnát ráz, szekrényt rendez.
        Egy kis meghitt mûsorral leptük meg a kollégium lakóit és dolgozóit. A csomagolás sokáig tartott, sokszor engedett a cellux szorítása. Végül a fa alá került, s a bontogatás örömet adott. Vidám táncot lejtettek a kamaszujjak a zongorán, elért a szívekhez a kórusének, elgondolkodtatott korunk problémáit felölelõ kis darabunk. A versek mélyrõl szóltak, talán anyának, a messze élõ nagymamának üzenve, hogy már úton van a gyermekszív.
        A mûsor után még egy meglepetés következett. Az igazgató úr hosszasan sorolta a Jézuska által hozott ajándékokat. Az ünnepséget meghitt vacsora zárta, ahol valamennyien együtt örülhettünk az elmúlt évnek, s az érkezõ újnak.
        A karácsonytól mindig várunk valamit. Legfõképp ajándékot. Kapni is szeretünk. Ajándékot. De mi az igazi ajándék? Amibõl sok kell, hogy dagadjon a has, a szív. Mindannyian kipukkadásig dagadó szeretetre vágyunk. S mi az igazi szeretet, odafigyelés? Amikor a mûsorra késõn érkezõ kamasz mezítláb tipeg be kezében tartva magas sarkúját.
        S ilyenkor nem a tízezrek számítanak! Óh, de igen! Azok. A tízezer ölelés, a tízezer csók, szeretteinktõl, az értünk dobogó szívektõl.

Gergye Szilvia
nevelõtanár