HÍREK

A teremtés szintézise – időn innen és túl…

„Az ember tragédiája az a mű, amellyel ha komolyan foglalkozik az ember, nemhogy kimerítené önmagát, de újabb és újabb kérdéseket és gondolatokat szül. Álomszerű.” - mondja Vidnyánszky Attila, az „emberiségköltemény” rendezője, aki 1999 óta már négy verzióban vitte színre Madách Imre megkerülhetetlen remekművét, és amit november 26-án tekinthettünk meg a Nemzetiben. 

1861-ben Arany János először félre tette 16 sor (!) elolvasása után, és csak a sokadik unszolásra vette újra kézbe. Akkor viszont már Arany is becsülettel nekilátott, és miután befejezte, a következőket mondta a műről: „Az első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Tisztelt Hazafi! Az ember tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. (…) Kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet.

Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket derítni hivatva van!” Arany úgy fordult Madách felé, mint egykor a János Vitéz költője a Toldi írójához. Ő olvassa fel a szerző nevében a művet a jeles irodalmi grémium, a Kisfaludy Társaság ülésén, és ő segíti a Tragédia megjelenését is, majd meglátogatja Madáchot alsósztregovai birtokán.

Az egész életében betegeskedő, családi és anyagi gondoktól gyötörten élő, a közügyekben lelkesen és lelkiismeretesen tevékenykedő, ám mindvégig az irodalmi sikerre vágyó Madách 38 évesen életműve csúcsára érkezett. Még megírja legjobb történelmi drámáját, a Mózest, de a tragédia világirodalmi magaslatát semelyik munkája nem közelíti meg. Korszakos mű született, Szerb Antal szerint "a magyar szabadságmozgalom szellemi részének a végső konklúziója”.

És valóban: a Tragédia egy hatalmas látomás, amely végigszáguld velünk a történelmen a Paradicsomtól egészen a jövőbe, de a Lucifer által ajánlott módon, vagyis a „tünékeny álom képei”- n keresztül. A rendezéshez a kulcsot maga Madách adja meg: az álom logikátlan logikájával válik megélhetővé mindaz, amit Ádám és Éva korról korra lát és tapasztal, amiért lelkesedik, és amiből kiábrándul. „Számomra a mű egyik kulcsmondata: ’Hová lesz énem zárt egyénisége…’ És Ádám kérdésére Éva így felel: ’Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.’ Vajon hová tűnik a személyiség ’egész-sége’, amit az ember a gyerekben érez? De ugyan ilyen agyat és lelket kínzó érzés a Paradicsomon kívüliség érzete, a kiűzetés előtti ’szebb idő’ iránti örök emberi vágy, ’halálra ítéltségünk’ tudata, és a szembesülés végességünkkel, az ’arasznyi lét’-tel… Mindezen ’reménytelenségek’ mellett és a nagy eszmék hullámverése közben a szerelemről, két ember szövetségéről is szeretnék mesélni, amiből - átokként vagy megváltásként - a jövőnk születik.” - vélekedik a műről a rendező.

Amit pedig mi láthattunk, az maga volt a lenyűgöző csoda, a mesebeli „égig érő” világfa, amely elvezet minket az élet szellemének megértéséhez, és amely a közismert konklúzióval kommentálja Ádám és Éva nagy ívű kísérletét: „Küzdj’ és bízva bízzál!”

Engem személy szerint a fiatal és nagyon tehetséges színészgeneráció fogott meg (a teljesség igénye nélkül: a Berettyán testvérek, Sándor és Nándor, Ádám és Lucifer szerepében,  Ács Eszter Évát alakítva, továbbá Farkas Dénes, Fehér Tibor, Mátyássy Bence, Nagy Márk és Szabó Sebestyén László), akik elképesztő átéléssel, mérnökien precíz szövegtudással adták elő a darabot, úgy, hogy néha a libabőr kerülgette az embert. A „zsöllye” színpad érdekessége, hogy a színészek így minden irányba játszottak, és el is tudták hitetni azt, hogy mindenkinek játszanak. Természetesen a közismert és elismert „nagyágyúk” (Rubold Ödön, Szalma Tamás, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Schnell Ádám és a 84. (!) évét taposó, ikonikus Csurka László is) maradandót alakítottak szerepeikben. És nem megkerülhető az orosz Olekszandr Bilozub díszlettervező, Bozsik Yvett koreográfus, Verebes Ernő dramaturg és a spanyol Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező személye, akik nélkül ez a rendezés nem lenne  „A RENDEZÉS”. És elnézést azoktól, akiket most nem említek…

A Tragédia 135 éve - az 1947 és 1955 közötti betiltását kivéve - szerepel az ország első színházának repertoárján. A Nemzeti Színház, amely 1837-es alapítása óta csak 2002-ben kapott végleges otthont a mai épületben, Az ember tragédiájával nyitotta meg kapuit. A Csongor és Tünde, valamint a Bánk Bán után Az ember tragédiája műsorra tűzésével a 2018/19-es évadtól a magyar drámairodalom mindhárom klasszikusa látható a Nemzeti Színházban. Megtekintése tehát erősen ajánlott, de legalábbis kötelező, mert mint Madách óta tudjuk: „A cél a halál, az élet a küzdelem…”

Megyeri László

2019. november 26.