HÍREK
Magyar turista történelem jelvényekben elbeszélve, 1873-1990
A héten érdekesnek ígérkező kiállítás nyílt az üveges vitrinben Megyeri László saját gyűjteményéből, melynek témája a magyar természetjárás 145 éves múltja. Hogy miről is van szó, az alább olvasható!
Jelvények zománcos és festett kivitelben, kitűzők és botcímkék, felvarrók és a szakirodalom széles skálája, „amíg a szem ellát”. Csak ezt láthatjuk itt, mást nem?
Korántsem. Ezeknek a relikviáknak lelkük és szellemiségük is van és ezt a spiritualitást, életstílust- és formát a természet szentélye iránt érzett határtalan tisztelet és szeretet (lásd báró Eötvös Lóránd gondolatait) övezi és vezeti. Azon túlmenően, hogy az adott korszak kisplasztikai műremekei, és régi vágású mesterek keze munkáját dicséri, egyszersmind kijelölik az utat a 21. század turistája számára. Egy koránt sem letűnt korszak szép emlékei ezek tehát.
Ilyen szignatúrák már nagyon régen jelen vannak a történelemben. Az ember - különféle szituációkban - mindig szerette jelezni embertársai felé, hogy hová tartozik, mit képvisel. Zászlóval, pajzzsal, marsallbottal vagy épp jelvénnyel. Valahogy a természetjárás szerelmesei is így gondolhatják ezt, mert ahogy az kitűnik, igen színesen láttatják velünk azt, amit ők tapasztalnak erdőt és mezőt, hegy-völgyet-vizeket bejárva, felszín felett és alant. Mert bizony ennek a sportnak számtalan szakága van: gyalogos, terepfutó, magashegyi túrázó, hegy- és sziklamászó, teljesítménytúrázó, barlangász, vízi, sí és akkor az extrémeket még nem is említettük. Ezek emlékeit láthatjuk most, s bár koránt sem az összest, de talán átfogó képet adva-kapva az elmúlt 145 évről.
A tapasztalat szerencsére azt mutatja, hogy sokan művelik ezt a sportot, sőt, egyre népszerűbb hazánkban is a természetjárás, ráadásul komoly hazai és nemzetközi eredményekkel is büszkélkedhetünk. Az ezek elismerésekor kapott oklevelek, plakettek és jelvények pedig ugyanolyan megbecsült emlékek lesznek idővel, mint amilyeneket itt láthatunk.
Biztató és reménykeltő jel, hogy van érdeklődő jelene is a múlandó idő cirógatni való tárgyainak és a velük kapcsolatban előbukkanó gondolatok megfogalmazásának. Ajándékozzuk hát meg egymást vele!
S végezetül álljon itt egy régi (turista) bölcseleti kérdés: „Ha minden út Rómába vezet, merre induljon el a turista, ha nem oda szeretne eljutni?"
Hát induljunk neki!
Késmárkon jegyeztetett fel 1565-ben, hogy az új várkapitány és felesége a pünkösdi ünnepeken egy kimondottan csoportosnak nevezhető kirándulást tett a Tátrában. A túra jól sikerülhetett, mert ezután nem sokkal a líceum rektora már rendszeresen vitte fel diákjait a hegyoldalakra. A természetben való csatangolás terjedését és kulturáltságát segítette, hogy a vezetéssel elsősorban a falvak tanítói foglalkoztak. A túravezetőknek 1655-ben már rajzokkal ellátott írott kalauzuk volt, steinmann-ok, azaz „kőemberek” vagy „kőbabák” szolgáltak útjelzésként és a veszélyesebb helyeken kötéllel biztosították egymást. A csúcson pedig az időjárás viszontagságaitól egy bádogdoboz által védett pergamentekercs volt elhelyezve, amelyre - egy forint megfizetése után - az oda feljutott hegymászók írhatták rá a nevüket. Ezzel az aláírással hitelesíttetett annak idején az út teljesítése.
A 19. századra a természettudományos világszemlélet lendületes térhódítása is jellemző. Hunfalvy Jánosról, a magyar tudományos földrajz megalapítójáról egy hágót neveznek el tisztelői a Magas-Tátrában. Mások 1865-ben a Tarpataki-völgy fölötti hegyoldalban egy egyhelyiséges, gondnok nélküli pihenőhelyet állítanak fel. 1868-ban Poprádon már huszonnégy szobás turistaház váltja ki az erdőkerülők kunyhóinak, pásztorkalyibáinak ilyen irányú igénybe vételét. 1873. augusztus 10-én pedig a világon hetedikként (!) Tátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpátegylet (később: Magyarországi Kárpát Egyesület), mely székhelyét rövidesen Késmárkra teszi.
Sorra születnek a természetjárással kapcsolatos egyletek, egyesületek, sportkörök, s mondhatni a villám gyorsaságával jönnek létre, alakulnak a különféle szervezett formában kiránduló társaságok. A teljesség igénye nélkül, csupán példálózva említjük meg a Magyar Turista Egyesületet (1891), a Pécsett alakult Mecsek Egyesületet (1891), és a Kolozsváron létrejött Erdélyi Kárpát Egyesületet (1891). 1889-től megjelenik a Turisták Lapja, melynek hosszú periódusát csak a második világháború szakítja meg. Az 1910-ben indult Turistaság és Alpinizmus, mely itthon a profi hegymászás alapirodalmát teremtette meg, sajnos már a ’30-as években kénytelen volt „lehúzni a rolót”. Egymás után jelennek meg viszont az útikalauzok, turistatérképek, képeslapok és a nehéz fotómasinák helyszínre cipelésével készült panorámafelvételek.
A pihenőhelyek, menedékházak létrehozásával, a forrásfoglalások, útjelzések elhelyezésével kezdett terjedni a botokra szögezhető kis turistajelvények látványos kultusza is. Az olcsó fémből készülő, de igényességében sokszor kisplasztikai remeknek nevezhető souvenir-hez csak a helyszínen lehetett hozzájutni. Ezért számított értékes skalpnak a hátizsákos, bakancsos természetjáró számára botja ékítésére egy-egy újabb darab begyűjtése. Ha betelt a bot, új útitárs került a kézbe. A régi pedig a lakás díszhelyén pihente, piheni ki fáradalmait, örök emlékként tulajdonosának és bizonyságul az utókornak, hogy a túrák - anno - sikerrel jártak.
Megyeri László
tanár
2018. december 19.