HÍREK

Szavak szabadságon

Tánc, tánc, tengernyi tánc. Össztánc. Velünk, a 4K tanulóival február 24-én a Vígszínházban. Csak hát, én, basszus, nem tudok táncolni. Lenézek, a két lábamra, melyek mindegyikén bal lábas cip?t hordok. A zene pedig lüktet? impulzus, légz?készülék testnek és jobb, rosszabb napokon léleknek. Fenékrázó, a láb tangóharmonikája. És a darab végén lehetett is rázni, a színészekkel fent a színpadon.

De szavak híján? Csak a néma csend üti meg fülünket a darab elején. Várunk. Szemünk a parkettre tapad. A testek beszéde lejt felénk. Illetve lejtene tangót, jazzt, rockyt, mutatna gesztust, mimikát, ha lenne szódásszifon a szemünkön, távcs? a kezünkben, vagy ha igazgató úr legalább az 1. sorba vett volna jegyeket. De mint hogy a pap maga harangozik, maradt a kakasül?, no meg a fantáziánk. Mert figyu ide, az van ám! Visszarévedni a múltba, szerelembe, háborúba. Csók csattan, B-29-es bombáz, és te csak vetkezz, „vetkezz tovább”, visznek a halálba. II. világháború, Szibéria, diktatúrák. És a lábak csak ropják, hogy mindig, minden id?ben –, szerelemben, háborúban – van a szív, a zene, és t?le minden éled. Csak az emberi szó, mely néma hallgató.

Vajon mit üzen egy szavak nélküli színdarab? Bele lehet úgy feledkezni a korok nyújtotta különféle zenék és táncok áradatába, hogy közben megfeledkezünk a szavak hatalmáról?

Átadtuk magunkat a fülünknek, de szó hiányában csak az élvezet maradt, gondolati tartalmak nélkül. S marad még egy kérdés: Mit is vár a XXI. század embere a színház világától?

Gergye Szilvia
nevel?tanár

2016. február 24.