HÍREK
Szarvasűzők a Pilisben
Ebben az évben is - Megyeri László tanár úrnak hála - lehetőségünk volt a csodálatos éjszakai szarvasbőgést hallgatni.
Idén is a Pilis - visegrádi hegységbe vettük az irányt, de egy teljesen új útvonalon. 2024. szeptember 20-án, pénteken 20:00 órakor indultunk el a koliból. Mi, diákok összesen hatan voltunk. Hat bátor jelentkező, akik szinte már szomjazták a túrázást. Nagy lelkesedéssel vágtunk bele a kalandba.
Az idő tiszta, hűvös és kissé szeles volt. Buszokon, metrókon, villamosokon át a vonatokig szeltük az utat a különféle járművekkel, míg végül eljutottunk Pilisszentkeresztre. Innen hivatalosan is elkezdtük nagy utunkat az éjszakába.
Közben kellően beesteledett, kissé hűvös is volt már. Gyönyörű volt a holdfény, gyönyörűek voltak a csillagok is, és ehhez még jött a baglyok vérfagyasztó vijjogása! (Bár valaki azt hitte a bagolyra, hogy sárkány… 
)
Rövidesen elértük az úgynevezett Szeretet-forrást, ahol finom („szeretet ízű”) víz csobogott a kifolyóból. Úgy tűnt, hogy pont lakott valaki a kövek között…
Egy kisegér volt az, aki elég dühös is volt ránk, hogy oda merészkedtünk, és megzavartuk az esti nyugalmát. 
A Pilis-tetőre (756 m, a Dunántúli-középhegység legmagasabb pontjára) felérve végre lepihentünk. Ettünk, ittunk, felfedeztük a régi bunkereket, sőt, valaki még aludt is egy kicsit. Van itt egy szuper kilátó is (Boldog Özséb-kilátó), aki arra felment, az biztos, hogy nem bánta meg! Lélegzetállító látvány volt látni így Budapestet. Órákig ott tudtam volna még lenni, de tovább kellett menni, nem volt maradás!
Szarvasbőgést eddig még nem hallottunk, de erre nem kellett sokáig várnunk, mert egyszer csak bőgésre lettünk figyelmesek. Először távolról, majd miután egyre beljebb haladtunk az erdőben, egyre hangosabbak voltak a bikák is. Olyannyira hangos, hogy még a tanár úr is meglepődött. Mondta, hogy az éjszakai túrák során eddig még nem tapasztalta, hogy ennyire közel lenne hozzánk az „agancsos”.
A felejthetetlen bőgés-hallgatás után előbb a Fekete-kő, a Kétbükkfa-nyereg, majd Dobogókő felé mentünk tovább. A menedékháznál találkoztunk egy vörös rókával, még meg is etettem. Kis aranyos, barátságos volt. A lábam elé is dobtam ételt, és bátran oda mert jönni hozzám. Percekig ott álltunk a róka mellett, és néztük, ahogyan eszik és játszadozik. A végén már mentünk volna haza, ki is választottuk a buszt, de sajnos lekéstük… Hullafáradtan, „remegő lábakkal” ott ültünk/feküdtünk az üres buszmegállóban. Legnagyobb örömünkre kb. fél óra múlva megérkezett a következő busz.
Összeségében élvezetes túra volt. A hangos bőgés, a kilátás, és a végén a „Róka Rudi” felbukkanása, felejthetetlenné tette a kirándulást.
Aki nem jött, annak azt üzenem, hogy ne legyél gyáva, legközelebb gyere el, mert hidd el: megéri.
Kékesi Benjámin
tanuló
