HÍREK

Magasságok és mélységek - Rómeó és Júlia találkozásai a Nemzetiben

Nehéz „tollat ragadnom” annak tudatában, ami 2023. november 10-én péntek este a Nemzeti Színház esti „Rómeó és Júlia” előadásán történt - ti. Szász Júlia (Júlia) és Horváth Lajos Ottó (Capulet, Júlia apja szerepében) kb. 3 métert zuhantak egy állványról a második felvonás közben, igen súlyos sérüléseket szerezve -, mégis megpróbálom papírra vinni azt, amit mi láttunk-hallottunk előző este, hiszen részesei lehettünk annak a négy óra hosszás csodának, amit művészi játéknak, ismertebb nevén színjátszásnak, színművészetnek neveznek.

A fent ismertetett véletlen és fatális baleset ugyan erősen beárnyékolja abbéli örömünket, hogy egy különleges előadást tekinthettünk meg - ráadásul ezzel a szereposztással értelemszerűen jó ideig nem lesz előadva a darab -, mégis jó érzés visszagondolni a csütörtöki élményekre. Már csak azért is, mert legutóbbi ottjártunkkor a Bánk bán sajátos értelmezése nem okozott körünkben osztatlan örömet.

De félre bú, a tragédia után jöjjön hát egy újabb dráma, méghozzá felsőfokon, hisz - mint azt tudjuk jól… -, a nagy ravasz Shakespeare William egyben nagy mészáros is: csak úgy hullanak a fejek a darabok közben, s annak végére általában jókora hullahegy keletkezik. A legnagyobb - ámbár sokkal személytelenebbül - talán az V. Henrikben, igaz, akkor 1415-ben Azincourt-nál, ott maradt szinte a teljes francia lovagsereg.

A Rómeó és Júliában másféle seregek csapnak össze: a két fiatal szerelmes kitartó szerelme felett a két rivális család antagonisztikus ellentéte nem csak Verona városát készül „romba dönteni”, de a néző lelkivilágát is erősen próbára teszi. Ha azt gondolnók, hogy ez napjainkban már biztos nem lehetséges, és az emberiség vélhetően tanul a tanmesékből, amivel a történelem szolgál példaképül számunkra, hát bizony nagyot tévednénk. Számtalan hasonló történettel találhatjuk szembe magunkat, és ne feledkezzünk meg Luhrmann 1996-os Shakespeare-adaptációjáról sem, Di Caprioval főszerepben. A példákat tehát továbbra is az élet adja nekünk, amely gyakorta kéz a kézben jár a halállal is…

„Mivel ragad meg bennünket annyira ez a dráma? A gyerek-szerelmesek hősiességével. Micsoda világban élnek! … A ’felnőttek’ világa csupa vérgőzös előítélet, gyűlöletes esztelenség… a kondor hajú szikrázó szemű ifjak gondolkozás nélkül rántanak kardot… Aki fél óra múlva erre jár, és a sötétben tócsába lép, csak otthon veszi észre, hogy selyemcipője véres… A holdfényben úszik Júlia erkélye alatt a szelíd gyümölcsös - de ez a hely vesztőhely a sápadt fiúnak (Rómeó szerepében: Herczeg Péter), ha csak egy ember is meghallja a talpa alatt a csigák roppanását… A felvilágosult fejedelem (Verona hercege szerepében: Schnell Ádám) is tehetetlen a meg-megújuló fergetegben… Rómeó és Júlia egy egész embertelen világgal kerülnek szembe, melynek el kell pusztulnia, hogy az ember tovább élhessen. Ezért érdemelnek ’szobrot- színaranyból’. Ezt a szobrot Shakespeare állította nekik” – írta Mészöly Dezső, a mű fordítója. Vidnyánszky Attila, a darab rendezője pedig a következő képpen vélekedik az örök klasszikusról.

„Egyszerűen csak mesélni szeretnék a győzedelmes költészet nyelvén az ifjúság lázáról, a szerelem mindent elsöprő diadaláról – az élet legcsodálatosabb ajándékáról és annak elpusztíthatatlanságáról. A „gravitáció’ törvényei nem vonatkoznak a szerelemre, azt nem tudja elnyomni, sárba rántani a világ acsarkodása sem, túllép minden félelmen, és minden köteléktől szabadon összeköti az eget a földdel.”

Magam részéről csak a színészek kiválóságát tudom kiemelni nemre, s korra való tekintet nélkül, hisz a több évtizedes színészi pályát maga mögött tudó Nagy Mari (Júlia dajkája), Rubold Ödön (Montague) vagy Szarvas József (Lőrinc barát) ugyanolyan felejthetetlen játékot nyújt, mint a szó szerint kardoskodó ifjú veronai párbajhősök (Bordás Roland Tybalt-ként és Berettyán Nándor Mercutio-ként. A gyermekei halála végett összeroppant, korábban kíméletlenül magabiztos anya szerepét Tóth Auguszta vette a vállára, aki testközelbe hozta a fájdalmat olyannyira, hogy az addig is döbbent csend „barlangi sötétté” változott a nézőtéren.

Szerelem és halál, mindig is rokonságban álltak egymással. A beteljesülés ódiuma már követhetetlen, amikor megszületik a felismerés: csak magán a drámán, az előadáson keresztül juthatunk e sodrás nyomába – nézőként és alkotóként egyaránt.

A csodálatos estét és előadást megköszönve, a megsérült színészeknek ezúton kívánunk mielőbbi teljes felépülést! Visszavárjuk őket. 

A Kisfaludy Kollégium diákjai nevében:

Megyeri László, tanár