HÍREK
Március 3-án a Nemzetiben jártunk…
Mikor jó az anyós? A közismert (kissé morbid) mondás szerint akkor, ha porhanyós…
Nos, ha az emberek többsége talán nem is gondolja így, Doralice, a „Házasság Palermóban” c. Goldoni darab egyik főszereplője biztosan. De miről is van itt szó kérem?
Március 3-án a Nemzetiben jártunk…
Carlo Goldoni (Velence, 1707. február 25. – Párizs, 1793. február 6.) olasz komédiaíró, szövegíró, dramaturg és ügyvéd) vígjátékaiban (Chioggiai csetepaté, Két úr szolgája, A hazug, A kávéház, A fogadósnő, A régiséggyűjtő családja, avagy Az anyós és a meny, A patikus stb.) többnyire a szerelem, a nő meghódítása vagy visszaszerzése a tét. Suhancok és aggastyánok, urak és szolgák feszülnek egymásnak vágytól hevülten.
A „Régiséggyűjtő családja” (La famiglia dell’antiquario) kivétel. Itt három nő között zajlik a fő konfliktus, a férfiak szerelmi és egyéb ténykedései csupán szerény kísérő-akkordok a három fúria egyre kíméletlenebb háborújában. Anzelmo (Blaskó Péter), az após az antikvitásba menekül, az egyiptomi halotti kultusz műtárgyait gyűjti menye apadó vagyonából. A fiatal férj, Giacinto (Bakos-Kiss Gábor) pedig bekerül anyja, Isabella grófné (Udvaros Dorottya) és felesége, Doralice (Barta Ágnes) közé fájdalmas ütközőnek. A józan Pantalone (Bodrogi Gyula), Doralice édesapja hiába próbál békét szerezni, bölcsessége lepereg a hevült asszonyokról. De Goldoni még ezen a lendületes családi perpatvaron is csavar egyet – harcba küldi sértett önérzetével és ördögi természetével a „galambnevű” Colombinát (Györgyi Anna), minden szobalányok gyöngyét! A férfiakat felőröli a női presztízsharc, egyedül Brighella (Farkas Dénes), a szélhámos virul benne – egy orgazda élelmessége és a szicíliai gavallérok grandezzája (nagysága, nagyzolása) keveredik kétes figurájában.
Az előadásnak a kisszínpad adott helyet, ahol a nézőtér - némi antik hatást tükrözve - szinte teljesen körbefonja azt. Ha ez az eleve barátságos közeg sem lenne elég valakinek a közvetlenségre, a befogadás elősegítésére, akkor megtették ezt a kiváló alakítást nyújtó színészeink (Györgyi Anna, Udvaros Dorottya és Bakos-Kiss Gábor), már az első percekben. Sőt, tulajdonképpen még a nulladikban, mivel jóformán le sem ültünk székeinkre, amikor elkezdődött az örömjáték. Miközben Isabella grófné a velencei tükröt tesztelte a „soha el nem múló szépségének” bizonyítására - megjegyzendő: kevés sikerrel… -, és munkára fogta a nézőtér egyes férfitagjait (pl. gyertyák felhelyezése a gyertyatartóra és egyéb nemes feladatok végrehajtása), addig Giacinto délolasz dallamokat csalt a füleinkbe tangóharmonikája segítségével.
Viszonylag gyorsan kiderül az is, hogy nem csak a szépség, de a hirtelen jött - egyébként tetemes összegű - hozomány is igencsak múlandó. Főként persze Terrazzani grófúr kezében, aki annyira tud örülni a gyakorlatilag értéktelen „régiségeknek” (pl. egy ritka érem hamisítványának, Pescennius Niger császár idejéből), hogy szinte a teljes, Doralice által hozott hozományt (húszezer aranyat!) elveri ezekre a bóvliságokra, melyeket az eszes és számító Brighella szállít neki rendszeresen, szép summát keresve az üzleten. Természetesen a grófnő is tartja a markát, és kap is eleget ahhoz ruhákra s ékszerekre, hogy a fényűzést és pompát fenntartsa a házban. Illetve leginkább önmagán…
Doralicét így gyakorlatilag kisemmizik, és tényleg nincs egy „normális cucca”, amit nyugodtan felvehetne, mert nem marad egy lyukas garas sem a bugyellárisokban.
Közben pedig a „nemzetközi helyzet” a színpadon egyre csak fokozódik: van itt kérem olaszos beszólás, viaskodás, veszekedés és csattogás, zaj, ricsaj, hodály, le - és felnézés, alá- és fölé rendelés, amit csak akarunk, és természetesen - konkrét boksz helyett - szoknyarángatás felsőfokon!
Emlékezetes alakítást nyújt itt mindenki: a „nagyok” (Blaskó, Bodrogi, Udvaros, Györgyi A.), és fiatal, rendkívül tehetséges színészek (Barta, Farkas, Bakos-Kiss) egyaránt. Szinte mi is a színpadon érezzük magunkat, olyan, mintha azt éreznénk: most oda kéne mennem nekem is, úgy, de úgy meg tudnám mondani a magamét!
De, hát nem kellünk mi végül is ehhez, mert megmondják ám ők maguk. Ármány és szerelem, kapzsiság és jóság, vidámság és düh, mind jól elférnek Goldoni színpadán, mintegy tükröt tartva elénk, hogy milyenek is tudnak lenni az emberek…
Dúl tehát a „háború” - a meny függetlenségi harca az örömszülők ellen. Azaz a családi hierarchia átrendezése.
Goldoni a fancsali hepiendek nagymestere – túlságosan ismeri az életet ahhoz, hogy higgyen a végső kibékülésben. A darabzáró csend a „Házasság Palermóban” végén is csupán pillanatnyi szusszanás az újabb csetepaté előtt, aminek a záró, mintegy békítő tánccal Doralice és Isabella között látszólag vége, ámde érezzük: lesz még folytatása!
Megyeri László
A cikk egyes elemeinek és a képek forrása: www.nemzetiszinhaz.hu